Amikor a fenti igehelyen leírt történettel találkozunk, akkor a szívünkben valami megmozdul, valami megindít bennünket. Valami különleges erő az, ami átjárja ennek a történetben szereplő asszonynak a lelkét. Odamegy Jézushoz, keresi a lehetőséget, az alkalmat a találkozásra. Nagyon kell neki Jézus, mert nagyon nagy körülötte a baj. Nem csak a gyermeke, hanem ő maga is beteg, lelkileg nagyon beteg. Belefáradt abba, hogy naponta szembe nézzen ezzel a szörnyű valósággal, gyermeke kínjával, gyötrelmével. Együtt rezdül, együtt mozdul lelkileg is és sok más tekintetben is: a szeretetben vele egybeforrt lányával. Ő nem tud független lenni, nem tudja nála nélkül elképzelni az életét. Ők összetartoznak, Nem akarja elveszíteni, elengedni, mert a szeretet csodákkal teljes ragaszkodása köti őket, anyát és gyermekét egymáshoz. Az ilyen ragaszkodó, összekapaszkodó szeretet lelkünknek drága eledele. Erre vágyakozunk igazán, hiszen ez a mi lelki kenyerünk: a fiak, a gyermekek kenyere. Erre vágyunk unos-untalan.
Ez az asszony pogány vidéken lakik, pogány, nem ismeri a törvényt, a Szentírást, a vallási előírásokat. Egyvalamit igazán ismer: az ember szívének vágyát. Tudja, hogy milyen nyomorult tud lenni az ember, milyen nehéz az élet, az ember szánalmas nyomorúságát és ismeri az élet nagy tragédiáját. Tudja mi a kereszt, mi a fájdalom: az anyaság kínzó érzései. Tudja, hogy nem csak mindig fent van, hanem van lent is. Tudja, hogy az anyaság sem mindig csak magasság, fény és csupa ragyogás, hanem van benne lent is, árnyék is, fájdalom, küzdelem és lelki gyötrelem is. Ez az anyaság, az anyák sorsa, élete.
Amikor Mária és József a nyolc napos gyermekkel bemennek a templomba, akkor Simeon olyan dolgokról beszél Máriának, amit ott és akkor még fel sem tud fogni. Vajon gondol e mindezekre Mária, amikor elfogadja az anyaságot? Vajon tudja abban a pillanatban, hogy mit fog jelenteni anyának lenni, vajon tudja, hogy lesz egy éles tőr, ami szívébe szúr, hogy mennyi könnyre mond igent, amikor elfogadja, hogy Jézust e világra hozza? Vajon tudja igazán, hogy milyen lesz ez az út? Abban a pillanatban ezt honnan is tudhatná? Nem anyának született, hanem anyává formálta Isten. Az anyaság szépsége, titka Isten ajándéka, mert a gyermek, az anyaméh gyümölcse, jutalom. Istentől kapott legszentebb hivatás, szolgálat. Anyának lenni ezt jelenti, mindig készenlétben lenni, mindig tettekre késznek és elszántnak lenni. Az anyaság ez, adni és lemondani tudás. Ez a csodaszép szolgálat pedig tele van igazi titokkal. Az anyaság a maga mélységeivel együtt is nagy titok. Titok az anyák könnye, amit csak az anyák értenek. Titok a nevetés, tekintetük mindig megbátorító és bíztató ragyogása.Nincs ennél szebb ezen a világon.
Egy olyan anyai példa áll most itt előttünk, aki az anyaság e nehéz útját gyötrődve, kínlódva végigjárja. Megállíthatatlan, mert valami belső erő lüktet a zsigereiben. Beteg a gyermeke, felfordult az élete, minden hiábavaló. Semmi nem ér semmit, így minden értelmét veszítette. Ha egy gyermek beteg, s fájdalmak között fetreng, idegen erők kínozzák meg és uralják, akkor mit ér az élet, akkor mi mennyit érhet? Akkor minden értelmetlen.
Ez a pogány édesanya hall Jézusról. Jézus visszavonul a pogányok lakta vidékre, ahol egy kis csendességre vágyakozik, hogy tanítványaival együtt békében eltölthesse az időt és felkészíthesse őket az előttük álló eseményekre. Jézus szeretné ezt titokban tartani azt, hogy ő most itt van a pogányok vidékén. A nagy nyilvánosságot el akarja kerülni. Nyugalmat, csendet akar találni. Jézusnak is lehet erre igénye.
Ennek az asszonynak a tudomására jut, hogy Jézus ott van a közelében, most elérhető távolságban van, nem messze tőle. Nincs messze Jézus. Közel jött hozzá Jézus. Ez az ő lehetősége, ez a kegyelmi idő, ez pedig az az alkalom, amit jól kell kihasználni. Ez a mi nagy lehetőségünk is. Ezzel a lehetőséggel pedig élni kell. Nincs más választása neki sem. A szeretet szorongató ereje, ami Jézus felé sodorja. Az anyaság legnagyobb erőforrása pedig ez a szeretet.
Beteg a gyermeke. Nagy a bánata, lánya súlyos betegségben gyötrődik odahaza. Hány ilyen édesanya van ma is, aki gyermeke betegágya mellett teljesen tönkre ment, nemcsak lelkileg, hanem fizikailag is. Ki tudja, mióta harcol és száll szembe a betegséggel és próbálja enyhíteni, csillapítani a tüneteket és a kínzó fájdalmat, amikor karjaiba öleli gyermekét. Vajon megtesz-e mindent? Vajon nincs több lehetősége? Mennyi kérdés, ami miatt tépelődik, marcangolja saját lelkét és mennyi bűntudat, ami lelkére ránehezedik. Ezek mindig az anyaság nehéz terhei. Csak az anyák tudják, hogy milyen rettenetes és félelmetes mélység mindez.
Az Ószövetségben, az Illés történetekből olvasunk egy olyan szakaszt, amikor Isten a prófétát elküldi Sareptába. Itt egy édesanya sírja el bánatát. Keserű lélekkel mondja el, hogy az a kevés liszt és olaj, amije van, csak arra való, hogy most utoljára egyenek valamit, s aztán utána meghaljanak. Az a gyötrő fájdalom nem maga, hanem gyermeke miatt kínozza a lelkét. Fáj a szíve, mert tehetetlennek érzi, bűntudata is van.
Itt van ez a félelem ebben az asszonyban is, ezért kiált, ezért nem tétován, csendben lép oda Jézushoz, hanem teljes határozottsággal és elszántsággal. Bátor és szándéka, igyekezete egyértelmű, megkérdőjelezhetetlen. Ő nem akar alkudozni, nem éri be kevesebbel, mert ez az anyai indulat megállíthatatlan és letörhetetlen. Az ilyen hajthatatlan édesanyákra van ma szükség.
Dávid Fia könyörülj rajtam! Mintha ezt mondaná, hogy figyelj rám! Vegyél figyelembe, tekints rám, ne kerülj el tekinteteddel sem. Miközben felhívja magára a figyelmet, aközben csendesen vissza is húzódik, így egyszerre határozott és egyszerre szelídlelkű. Nem követelőzik, de kitart elhatározása mellett.
Könyörülj rajtam! Ezzel azt mondja, hogy nincs mit eléd hozzak, mivel dicsekedjek és büszkélkedjek. Nincs amiért rám figyelhetnél, csak könyörülj, mert erre rá vagyok szorulva. Jól ismeri önmagát és jól ismeri Jézust is, annak ellenére, hogy ő pogány. „Lányomat kegyetlenül gyötri a gonosz lélek:” Nem magam miatt, nem rólam van szó. Inkább mindent feláldozok az életemből, mindent kész vagyok odaadni, mert ő nekem mindennél drágább. Beteg a gyermekem. Ezt el lehet fogadni? Ebbe bele lehet törődni?
Valami egészen más választ vár Jézustól, hiszen aki a szeretetről tanít elutasíthatja-e őt? Aki az ellenség szeretetére tanít, vajon eltaszíthatja magától?
Úgy tűnik, mintha észre sem venné Jézus. Nem válaszol neki. Próbatételek ezek. A hit próbatételei. Van-e kitartás? Meddig tudsz elmenni? Hol adod fel? Azt látod, hogy utadnak itt van vége? Nincs értelme tovább erőlködni? Pedig most kezdődik igazán a harc. Mert nincs harcok nélküli győzelem. Küzdőnek kell lenni. Küzdő édesanyák a szeretet nagy harcát vívják.
Jézus válasza: „Nem küldettem csak Izráel házának elveszett juhaihoz!” Fel lehet adni minden vágyat, reményt, és a hit most kialudhat? Itt kell újabb lendületet venni, itt kell újra nekifeszülni, ami nem lehetetlen, hiszen a hit számára nincs lehetetlen, nincsenek korlátok. De, küzd tovább megállíthatatlanul a morzsákért. A hit küzdelme, az élet győzelmét jelentette. Hite jutalmat nyert, gyermeke meggyógyult.
Mennyi mindenen kell keresztül menni egy anyának, míg látja újra felragyogni gyermeke arcán a mosolyt, míg a gyermekszemekben újra tündökölni látja az életet.
Isten legyen áldott e földön értünk küzdő édesnyákért, és tegye áldottá emlékezetüket mindörökké. Ámen.
Imádság
Kegyelmes Istenem! Olyan nagyon szükségem van rád, hogy rám figyelj, hogy meghallgass engem. Lelkem terhe alatt oly nagyon roskadozok és néha erőm is fogytán van. Ne hagyj elesni, ne engedd, hogy hitemet valaha is elveszítsem! Taníts meg tebenned bízni, taníts meg megállni a hitben, most is, amikor megpróbáltattatom ebben a mostani nehéz időben. Hallgass meg engem Megváltóm, Jézusom! Ámen.
Józsué vezetésével Isten népe elfoglalja az országot, az Ígéret földjét, amelyet Isten oly régen megígért már az ősatyáknak. Nemzedékek jöttek és mentek ezen hosszú idő alatt, de Isten ígérete mit sem változott. Korok múlnak, évszakok jönnek és mennek, a világ kereke olykor nagyot fordul, de Isten ígéretében nincs változás. Jézus mondja: „Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim soha el nem múlnak.” Péter apostol 1. levele 2. fejezetében ezt írja: „Ezért egészen bizonyosnak tartjuk a prófétai beszédet, melyre jól teszitek, mint sötét helyen világító lámpásra figyeltek, míg felragyog a nap és felkel a hajnalcsillag a szívetekben” (19). Útközben, ebben a minket körülvevő sötétségben pedig néha egy kissé megfáradunk, néha még el is botlunk, kiégünk, megkeseredünk vagy elbizonytalanodunk, feladjuk vágyainkat, álmainkat és összetörve magunkba zuhanunk.
Mennyire hajlamos mindezekre az ember, főként ha csak a láthatókra néz és nem az Istenre. A láthatók megtévesztenek, elbizonytalanítanak és összezavarnak bennünket. A reménység mindig a jövőbe tekint, látja a láthatatlant, biztonságot nyújt és erőt ad a legkétségbeejtőbb helyzetekben is. A Zsidókhoz írott levélben ezt olvassuk: „erős bátorításunk van nekünk, akik odamenekültünk, hogy belekapaszkodjunk az előttünk lévő reménységbe. Ez a reménység lelkünknek biztos és erős horgonya...” (6,18-19). Minden élet eleve vesztes, ha nincs reménysége. Az ilyet elsodorja a vihar, az ilyennek mindig és minden bizonytalan, ingatag. Ezért kell mind jobban figyelnünk az igére, hogy el ne sodortassunk (Zsid. 2,1).
Ezért, amikor Mózes utódját Isten szolgálatba állítja, Józsué fő céljává az ige tanulmányozása lesz. Józsuénak mindenekelőtt lelki dolgokkal kell foglalkoznia. Azt parancsolja Isten, hogy tartsa meg a törvényt és soha ne hagyja abba e törvénykönyvnek az olvasását. Csak akkor tud Józsué is erős maradni, ha tud Istenre figyelni. Gyenge vagy? Fáradt, csüggedt a lelked? Kérdezed, hogy miért van ez, mi van gyengeséged hátterében? A válasz egyszerű: nem figyelsz már úgy az Istenre esetleg már nincs is ott Isten az életedben. Hogy akarsz bármin is felül emelkedni, ha még mindig a földiek fogja vagy? Hogy akarsz zűrzavaros életedben egyedül rendet tenni, ha azt sem tudod, hogy igazából mit is akarsz? Hogy akarsz Isten nélkül bármit is elérni?
Tudd, hogy nála nélkül semmi jót nem tudsz cselekedni. Hidd el, hogy mindenben Istenre van szükséged.
A honfoglalás véget ért, meg kell találni mindenkinek a helyét, ott ahol Isten örökséget adott. Most elkezdődik valami új. A harcoknak vége. Mostantól már csak szépen, békességben kellene élni, tisztán és istenfélelemmel. Ki-ki megy a saját otthonába, az Istentől nyert örökségébe.
Kell még a lelki jó tanács, egy kis bátorítás. Józsué a legfontosabbat mondja itt el, helyezi ennek a két és fél törzsnek a szeme elé. Józsué a saját Istentől kapott örökségét osztja meg most Rúben, Gád és Manassé törzsével. Számára az ige jelentette a megmaradás egyetlen esélyét. A parancsot az Úrtól kapta és mint a legdrágább örökséget adja tovább. Tudunk-e ilyen drága kincseket adni a mieinknek? Van-e igazi lelki útravalónk, amit nemzedékeken át hordozunk, olyan, amelyeket te is tovább tudsz adni?
Az örökség üzenete egyszerű: „Tartsátok meg a parancsot és a törvényt”.
Ez a két és fél törzs hűségesen és derekasan helyt állt. Esküjüket nem szegték meg, miután már biztonságos otthonuk volt. Tudtak és akartak egyek lenni Isten népével. Bár már a Jordánon való átkelés előtt földet kaptak, otthonra-hazára találtak, mégsem feledkeztek meg Izráel közösségéről. Nem mondták azt, hogy minek harcoljak másokért, mit törjem magam, hisz nekem már mindenem meg van? Nem maradtak el tőlük, nem hagyta hidegen őket a többiek jövendőbeli sorsa, harca és küzdelme.
Hányszor hagyjuk magára a másikat, hányszor hagyunk hátra másokat. Minden lelkiismeret-furdalás nélkül engedjük el mások kezét. Képesek vagyunk arra, hogy elfeledkezzünk egymásról, elhanyagoljuk a kapcsolatainkat, ne csodálkozzunk, ha könnyen elveszítjük egymást. Amikor már minden nagyon jól megy, hajlamossá válunk arra, hogy elteljünk önmagunkkal és az ilyen önmagával eltelt ember nem tud helyet adni maga mellett senkinek. Milyen jó, hogy ez nem így volt ennek a három törzsnek az életében. Jó látni, hogy ma is vannak olyanok, akik a magukét képesek félretenni, képesek a másikra tekintettel lenni, másokért cselekedni.
A két és fél törzs azt kérte, hogy otthonaikat, házaikat felépíthessék, legyen családjuk számára fedél, biztonságot jelentő otthon. A családunk lakjék megerősített városokban. Igen, valóban fontos, hogy biztonságban tudjuk mieinket. Először róluk kell gondot viselni, először őket kell nagyon szeretni, először ott kell példás életet élni, először ott kell a szíveket megerősíteni, ott kell először hívőnek lenni. Aztán (! Mózes 32, 16 kk) fegyverezzük fel magunkat és megyünk tovább Izrael fiai előtt. Aki a családja tiszta szeretetével, a ragyogó gyermekarcok mosolyával, családi istentiszteletek magasztos pillanataival vértezi fel magát, az nemes harcot vív. Aki az ő háza népére nem tud gondot viselni, hogyan tud gondot viselni Isten egyházára, népére. Először otthon kellene békét teremteni, hogy másokat is békességre taníts, először talán otthon kellene megtanulni szeretni azt, aki olyan sokszor megkeserített, hogy másokat is szeretetre taníts, talán előbb otthon kellene rendbe hozni mindent a családdal, feleséggel, gyermekeddel, hogy nemes legyen a harc, amit a bűnök ellen vívsz meg és ami felé elindulsz. Felfegyverkezve a szeretteink imádságával, az otthon tisztaságával és mindenekelőtt hitben megerősödve indulhat a küzdelem.
Először otthont kell találni, ahonnan erőt nyer a szívünk. Otthont kell találni egy gyülekezetben, otthon lenni végre egyszer ebben a világban, ahol felfegyverezhetjük magunkat és egymást. Azt ígérte ez a két és fél törzs, hogy elől fognak menni, Izrael fiai előtt. Aki igazán vállalja a harcokat, az mindig elől halad. Aki elől jár, az teljesen elszánt, az teljességgel odaadta magát. Ilyen az Istennek kedves szolgálat. Aki hitben jár, annak elől van a helye. Hol vagyunk mi ezekben a harcokban? Hol vagyunk ebben a mostani küzdelemben? Hol vagyunk, amikor a gyülekezetért kell harcolnunk? Fedezékből ki-ki kukucskálunk? Rejtekeinkben meglapulunk, védelembe visszahúzódunk. Tudunk elsők lenni a szolgálatban? Tudunk elsők lenni a megbocsátásban? Tudunk késedelmesek lenni a szólásra és a haragra? (Jak. 1,19) Miben tudsz élen járni? (Róma 12,10) Nekünk olyan Urunk van, aki előttünk ment és aki így bíztatott: aki én utánam akar jönni...
Azt mondták, hogy addig fogunk menni veletek, amíg csak le nem győzzük az ellenséget és amíg be nem visszük a többieket arra a földre. Milyen megnyugvás a szívnek, amikor igaz, nagy harcok árán, akit szeretsz egyszer csak ő is hazaérkezik. Mennyi harcot kellett már így neked is megvívni másokért. Olyanokért, akik öröm nélkül, lelkileg otthontalanul élték le addigi életüket; akik fontosak voltak neked, de nem találtak még el az Atya házáig - Isten országáig. Lehet az egyik közülük a gyermeked volt és mennyit fájt miatta a szíved. Imádkoztál a gyermekedért, mert azt láttad, hogy nem úgy megy az élete, ahogyan azt te szeretnéd. Mennyi imádsággal és mennyi megbocsátani kész szeretettel vértezted fel magad. Sokszor járatlan utakon tapostál, tűzön- vízen mentél át. Esetleg férjedért/feleségedért imádkoztál így, érte is mennyit küzdöttél. Csupa-csupa küzdelem az életünk. Lehet, hogy sokszor egyedül voltál ebben a harcban, de akkor sem adtad fel. Mert azt mondtad, hogy mindaddig, amíg..., amíg meg nem bocsát, mindaddig küzdeni fogsz, amíg csak jobb belátásra nem tér, amíg csak végre ő is haza nem talál, amíg az Úrhoz el nem talál.
Ha még küzdened kell, ne add fel, ha eddig már győzött a hited, a szereteted, akkor adj hálát Istennek. Nem vagy egyedül a harcban!
Józsué, megdicséri a népet, köszönetet mond nekik, hogy megtartották ígéretüket és nem hagyták el testvéreiket hosszú időn keresztül. Milyen nagy csoda, hogy a testvér élete, győzelme értékes tud lenni a szememben. Értékesnek tartom őt? Mennyire értékes számomra? Pál arra tanít bennünket, hogy egymást pedig különbnek tartsátok önmagatoknál. Tudom ennyire szeretni a másikat? Tudom úgy szeretni, hogy közben magamról lemondok? Jézus példát adott a tanítványainak, mondván: „Nincsen annál nagyobb szeretet, mint aki életét adja a barátaiért”.
Szükségesek voltak Józsuétól az elismerő szavak. Milyen jó lenne – amikor Atyánk színe elé fogunk állni kor – ha ezt hallanánk: megtartottad a hitet. A hit is megtartott téged. Jó lenne nem elhagyni belőle semmit, amit Istennek megfogadtunk. Mert megfogadtuk, hogy követjük őt. Valóban mindenben és mindenkor megtartottuk a fogadalmat, vagy csak időnként és alkalmanként.
Jó lenne úgy befejezni az életünket, ahogyan Jézus zárja le földi életét: „Atyám akiket nekem adtál, azokat megtartottam...”. Ez az igazi hűség.
„Ha parancsolataimat megtartjátok, megmaradtok a szeretetemben, ahogyan én mindig megtartottam az én Atyám parancsolatait és megmaradok az ő szeretetében.” (Ján. 15,10)
A testvérszeretetnek a titka: szerették az Istent, félték is az Istent. Mert van, aki csak Istent akarja szeretni anélkül, hogy szeretné a felebarátját. Sokan úgy akarják szeretni az Urat, hogy közben harag van valaki iránt a szívükben, nem tudnak megbékélni az ellenük vétkezőkkel. Így nem lehet Istent szeretni. Haragos szívvel nem lehet Istennek szolgálni. Az ige arra tanít: bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Krisztus is megbocsátott nektek.
Józsué egy csodaszép útravalót ad a népnek mielőtt elbocsátaná őket otthonaikba. A legnagyobbat bízza rájuk, s a parancs egyértelmű: Szeressétek az Urat. Nem zsákmányolt kincseket, nem földi értékeket ad nekik, hanem a szeretetet bízza rájuk. A szeretetet fogják hazavinni a harcok után is.
Ó, de jó lenne mindig csak a szeretetet hazavinni, jó lenne csak Istent hazavinni. Sajnos mi olykor más egyebet is magunkkal akarunk vinni. Valójában csak egyre van szükségünk: a legnagyobb, a legdrágább - a szeretet.
Ők - ez a három törzs - áldást vittek haza, mert Józsué megáldotta őket. Mert egy ilyen Istennek tetsző harcból lehet gazdagon hazatérni, áldást kérni és vinni. Csodaszép és drága kincs, mely felemel, ha roskad a térd; megerősít, ha lankad a kéz; tüzet gyújt, ha hűlni kezd a szív; vigasztal, ha valami nagyon fáj; meggyógyít, ha megsebződik a szív. Ámen.
Imádság:Kegyelmes Istenem!Eleped a lelkem, úgy vágyakozik a te templomod után. Egyre csak azt kérdezem, hogy mikor jelenhetek meg a te hajlékodban. Ajándékozz meg engem türelemmel, hogy reménykedve várjam azt a napot, mely templomod csendjében vírrad fel felettem. Ámen!
Kik voltunk? Kik vagyunk Jézus Krisztus nélkül? Honnan jöttünk? Mi a múltunk? Milyen állapotban voltunk egykoron?
Pál azt mondja el ebben a szakaszban, hogy halottak voltatok, halálotokat pedig a bűn okozta. Isten igéje most is kitakarja a személyünket, felfedi a múltunkat, lelepleződünk az ige által, de mindezt már a jelen, a kegyelem megnyugató állapotából láttatja meg velünk. A jelen már örvendetes és megbátorító.
A bűn megöl, megöl mindent, megöli mindazt, ami szép, megöli a lelkünket, megöli a szeretetet. Mindent megöl, mert a bűn zsoldja a halál. A bűn elfordít Istentől, sőt szembe is fordít vele. A bűn a legsúlyosabb tévedés, irányvesztés. Mondhatnánk azt is, hogy elhajlás az Istentől, és mindattól, ami jó. Isten arról beszél Mikeás próféciájában, hogy ő megmondta előre, tudtára adta az embernek, hogy mi a jó és, hogy mi az ami kedves és Istennek tetsző. Megmutatta Isten, hogy hogyan éljen az ember, aki viszont a saját döntését követte, így Isten ellen lázadóvá lett. Nem maradt meg az igazságban, éppen úgy, mint aki a lázadásra sarkallta. Az ige pedig egyértelműen fogalmaz azzal kapcsolatban, hogy mi lesz a bűn következménye: „Átkozott mindenki, aki nem marad meg abban, amiről meg van írva a törvény könyvében , hogy azt kell cselekedni.” (Gal. 3,10) „Mivel azonban ők nem maradtak meg az én szövetségemben én sem törődtem velük.” (Zsid 8,9)
Mindezzel azt fejezi ki a Szentírás, hogy az ember elállt Istentől, szembe fordult vele. Isten nélkül akar boldog lenni, Isten nélkül akar élni, Isten nélkül akar gyarapodni, célt érni, dolgozni, gyermeket vállalni, családot alapítani, válságot leküzdeni, és Isten nélkül akar meghalni is. Az ilyen élet az átok terhe alatt van, nincs benne semmi szépség, gyötrelem, kín és szenvedés pedig annál több. Mert a bűn megkínoz, kifoszt és nyomorulttá teszi az életünket. Mindent elvesz az embertől, bár sokat ígér számára. Nincs benne öröm, nincs benne semmi megnyugtató, sokkal inkább fájdalommal, szomorúsággal teli.
Isten nélkül a célt elvéti az ember. Céljává lesz minden földi és elveszíti a legfőbb célt, ami az üdvösség. Ez jelenti a lelke halálát. Mert a világ istene (a sátán) az ilyet megvakította, ezért hitetlen. (2 Kor 4,4) Szörnyű a világ (lelki)állapota az Isten nélkül. Siralmas lelkiállapotban van az emberiség, mert megvakíttatott.Nem látja Istent, nem hallja Istent. Aki pedig erre nem képes, az a bűnben halottá lett. Isten pedig az élőknek az Istene és nem a meghaltaknak az Istene. A jó pásztor juhai hallják az ő hangját és követik őt. A lelki halál állapotában nincs Istennel közösségünk, semmiféle szinten, nincs vele kapcsolatunk. Nem tudja Istent megérteni és nem képes szeretni. A bűnnek gyilkos törekvése van. Isten figyelmezetette erre az embert, hogy, amelyik napon eszik annak a fának a terméséből, meghal.
A bűnös ember állapotát ahhoz tudnám hasonlítani leginkább, amiről Ezékiel próféta beszél két helyen is az igében. Ezékiel 16- ban Jeruzsálemről tanít közvetlenül így: „Kidobtak a mezőre, mert utáltak, amikor megszülettél. De én elmentem melletted és megláttam, hogy véredben fetrengsz. Azt mondtam neked, bár csupa vér voltál: Maradj életben.” Igen, ez maga a kegyelem, amikor Isten ezt mondja? Azt akarom, hogy élj. A bűnben fetrengő élet után nyúl és azt mondja: Akarom, hogy láss, akarom, hogy élj, akarom, hogy meggyógyulj, akarom, hogy megtisztulj.
Vagy, amikor száraz csontok közé egy völgybe viszi Isten a prófétát és élettelen csontoknak kell hírdetni az igét. Mert a bűn az élet ellen tör és éppen így elszárítja lelkünket. Ebbe a reménytelen mélységbe küldi Isten szolgálatra a prófétát. Prófétálj, parancsolja Isten. Nem reménytelen a szolgálat még itt sem, ha arra az Úr hívott el. Ahol nincs élet, ahol a halál elpusztított mindent, ott kell csak igazán az élő ige. Az élő, a hírdetett ige életet teremt. Mert Istennek beszéde élő és ható, elhat a szívekig, vesékig. Valami megmozdul, amikor hatni kezd, ott új élet születik. A lelki életre születés Isten Lelkének munkája bennünk. Ez jelenti azt is, hogy Isten hatalomátvétele megtörténik.
Az ige mellett megláthatom, hogy szánalmas, elveszett bűnös vagyok és megláthatom azt is, hogy én a bűnös ember Isten kegyelme által megtartatom.Van Istennél megoldás. Ez pedig az óemberi természet halála által válik csak lehetségessé. A bűnre hajlamos, a bűnök természetével eggyé váló óembernek meg kell halnia. Van, aki bűnben hal meg és van aki a bűnnek hal meg. Aki a bűnében meghal, az örökre elveszett. Aki a bűnnek meghal, az Krisztusban halhat meg. Aki a bűnnek meghal, az nem létezik többé a bűn számára, nem uralkodik többé benne a bűn, az száműzte azt egész életéből. Leszámolt a bűn uralmával, ahogyan Pál ezt saját életére nézve így fogalmaza meg, hogy meghalt számomra a világ és én is meghaltam a világ számára. Többé már nem irányít, nem szól bele az életembe, nincs már ereje felettem.
A 2. vers szerint azt olvassuk, hogy egykor a világ életmódja szerint éltetek. A bűnös ember a világ tetszése szerint él. Ami a világgal való barátság, az ellenségeskedés az Istennel. Mi nem vagyunk képesek, elég erősek hozzá, hogy a világi kívánságokat megtagadjuk. Ez a mi emberi gyengeségünk, amit a bűn okoz bennünk. Pál azt mondja tanításul, hogy ne szabjátok magatokat ehhez a világhoz, hanem változzatok meg..., (Róma 12,2) hogy megítélhessétek, mi az Isten akarata. A világ dolgai a test kívánsága, a szemek kívánsága, a lélek kérkedése (1 János 2, 15-17). A bűnös szereti a világot, a világ életmódja szerint való életet. A bűn ezt jelenti: azt követem, azt szeretem, ami a világban van.
Aki bűnban él, az a levegő birodalmának fejedelméhez igazítja az életét. Nem test és vér ellen van tusakodásunk, hanem a világ sötét fejedelmével szemben. Evilág fejedelmének szándéka, hogy mindentől megfossza az embert, megölje, meggyötörje és hogy kárhozatba taszítsa. Ő aki kezdettől fogva embergyilkos. A bilbliai gadarénus, akiben egy egész Légió (démonok hada) fészkelte be magát, mennyi kárt szenvedett. A gonosz lélek kiszakította családjából, személyiségétől megfosztotta, elveszítette az önuralmát, nem tudta magát kontrollálni. Temetőben, sírokban lakott, tisztátlan, mocskos világban érezte jól magát. Igen, a kísértő célja, hogy általa irányíthatóvá legyen az ember. Az engedetlenség a világ fiainak ismertető jele. Szembe száll Isten akaratával. Nem képes Isten akaratát elfogadni. Nem akarja, hogy megmondja neki Isten, hogy mi a jó.
Pál azt mondja, hogy mi is ilyenek voltunk, ez a lelkület volt bennünk is, mi is lázadtunk Isten ellen. A testiség bűnös vágyával éltünk mi is. Pál nem engedi, hogy bárki ezt elfelejtse. A test törekvése a halál. A kísértő az emberre testiség oldaláról kíván hatással lenni. Mindent a testiség felől akar értelmezi. Jézus, amikor megkísértetik: kenyérről, hírnévről, hatalomról beszél neki is a kísértő. Nem is gondolnak másra a bűn uralma alatt élő emberek, csak a testre. Ami testtől született, test az. A testiség kultuszának világában élünk, melynek szólama ez: együnk, igyunk, holnap úgyis meghalunk. De holnap, ha elkérik a lelkedet, akkor mi lesz veled? Gal 5, 19- ben a test cselekedeteiről beszél az ige.
Érzékek szerint él a bűn embere. Érzelmei irányítják és az érzelmei romlottsága okán lett képes rossz döntésre. Érzéke eltompult, az ördög pedig ezen keresztül gyakorol rá hatást.
Nem tudunk olykor helyesen mérlegelni, nem tudunk ezért jó döntéseket hozni, mert annyi minden befolyásolni látszik bennünket. A jó és a rossz között nem látjuk a különbséget. Ezért mondja az ige, de te józan légy mindenekben. Ne hagyd magad semmi által befolyásolni, hanem hagyd, hogy Isten tanácsoljon.
Harag fiai voltunk. Bűnünkkel Isten haragját vontuk magunkra. Mi voltunk azok, akiknek nem volt kegyelem. Róma 1, 18.: „Isten ugyanis haragját nyilatkoztatja ki a mennyből az emberek minden gonoszsága és hitetlensége ellen”. Ez az ember reménytelen helyzete, mígnem Isten meg nem könyörül rajta.
Erről a könyörületről nyilatkozza Pál: „de Isten gazdag lévén irgalomban, az Ö nagy szeretetéért amellyel minket szeretett, minket is, akik halottak voltunk a vétkek miatt életre keltett a Krisztussal együtt...” Itt azon van a hangsúly, hogy Isten közbeavatkozott. Van megoldás az Istennél. Mindezek („bűneink”) ellenére az Isten szeretett minket, mert ő irgalmas Isten. Ez a lényeg, itt van ami által minden megfordul, az életünk emiatt lehet reményteli, hogy DE az Isten közebeavatkozott. Elveszett az ember, de Isten pedig könyörült. Az Isten indítéka a szeretet. A bűnnel szemben az ember számára érthetetlen és felfoghatatalan módon a szeretetével válaszol az Úr. Jézus válasza a bűnre nézve, „bűneid megbocsáttattak” vagy az, hogy „én sem ítéllek el téged”. Isten kegyelmes Isten. Nem az az oka, hogy mi megváltoztunk volna vagy látott volna bennünk egy csekély jót is. Isten irgalma a bűnös ember számára az egyetlen megoldás. Nem kapjuk meg azt a büntetést, amit megérdemeltünk: ez az irgalom. A kegyelem pedig az, hogy megkapjuk azt a jót és gazdagságot, ami nem illetne meg. Mindkettő érdem nélkül adatik. Ez az Ő jóakarata. Mert Ő szeretett.
Ő keresett minket, Ő keltett életre. Krisztussal keltünk életre. Mert Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve (Gal 2, 20). A világnak, a bűnnek haltunk meg ezzel, hogy ne éljünk többé a bűnnek és ne létezzünk többé a bűn számára. Csak így leszünk képesek Őneki élni, ha a bűnnek már nem állunk többé a szolgálatában. Egy másik helyen (Kolossé levél) azt mondja Pál, hogy öldököljétek meg a bűnt halandó testetekben, tagjaitokban. Jézus arról beszél, hogy ha megbotránkoztat egyik szemed, akkor vájd ki azt.
Krisztus nélkül nincs új élet. Ami Krisztussal megtörtént, annak ugyanúgy velünk is meg kell történnie, természetesen lélek szerint. Krisztus hozott ki a bűn miatti megszomorodás halálos állapotából. Kihozott bennünket a juhok nagy pásztora. Csak Ő hozhat fel bennünket a reménység magasságába. Amiben elítél a törvény, amiben vádol, kárhoztat, megszomorít, onnan csak Jézus Krisztus által van kiút. Új élettel csak Ő ajándékozhat meg. Nem maradunk ugyanazok, akik egykor voltunk. Krisztusiak leszünk. Az az indulat lesz bennünk, ami volt Jézus Krisztusban. Az Ő képében járhatunk, az Ő dicsősége tükröződik vissza az arcunkon. Aki pedig Krisztsuban van, az már új teremtés, a régiek elmúltak. Ha vele együtt szenvedünk vele együtt dicsőülünk is meg.
A halálból feltámadt élet a lélek szerinti élet. Aki lélek szerint él, az pedig a lelkieket keresi, és azt követi, azt keresi, ami Istennek kedves, ami Isten tetszése szerint való. A felvalókra, a mennyeiekre nyílik meg a szív az újjászületett ember életében. Zákeus példája nagyon szépen bizonyítja ezt. Már nem kell a földi mammon, nem kell a hírnév, nem kell a vámszedő poszt, nem kell a gazdagság, mert már más gazdagságban él. Lelkiekben találta meg ezt a gazdagságot. Olyan, mint Jézusnak az a példázata, ahol a kereskedő elad mindent, mert megtalálta az igazgyöngyöt és hogy megvehesse azt, minden más egyébtől meg kell válnia. Pál a régi életéből mindent kárnak mond, szemétre dobja, mert neki Isten jobbat készített.
A mennyeiek világába ültetett. A földiektől elszakíttattam, és már a mennyei világban, Isten országában élem az életemet. Életcélom, gondolkodásom megváltozik. Mindent megelőz a mennyei cél, mert először Isten országát keresem, s csak azután minden mást.
Ami Krisztussal történt, annak minden részlete velem kapcsolatban is végbe megy. Ő felment a mennybe, minket a mennybe ültetett. Mit jelent ez? Lélek szerint már ebből a jelenvaló gonosz világból kiszabadított és átvitt szeretett Fiának országába. Már az odafelvalókkal kell törődnünk, nem a földiekkel. Nem vagyunk a földinek fogjai. Azt keressük, ahol Krisztus is van, ahol a kincsünk és az életünk van. A mi életünk Krisztus, amikor pedig megjelenik, vele együtt mi is megjelenünk dicsőségben (Kol. 3,4).
Eljövendő korszakokban megmutaja kegyelmének mérhetetlen gazdagságát. Minden korban Isten megláttatja velünk szeretetét. Gondviselő kegyelme, oltalma az Ő irántunk való jóságának megerősítése. Kegyelmének ajándéka, hogy a mi életünk el van rejtve Krisztusban. Minden nap megtapasztalhatjuk az Ő irántunk való jóságát.
Mert az Ő alkotásai vagyunk. Nemcsak egyszerűen, mint akiket a föld porából teremtett, hanem, mint akik az Ő új teremtéseivé lettünk Lelkének erejéből és hatalmából. Ami Krisztus feltámadása által elkezdődött, az folytatódik a benne hívők életében. Isten műve ez, nem pedig emberi törekvés és cselekvés. Nem az ember tett valamit is, hanem Isten cselekedett bennünk és velünk. Hisszük, hogy az új ember szíve Isten saját kezének műve.
Azért teremtett Isten újjá minket, hogy előre elkészített jó cselekedetekben járjunk. Ez az amikor már Krisztus él bennünk. Isten éppen ezáltal tesz képessé arra, hogy a jót kövessem, cselekedjem, mindazt, ami őneki kedves. A bennem munkálkodó lélek alkalmassá tesz arra, hogy Istennek tetsző gyümölcsöket teremjek. Ami nem érdemet szerez Istennél, hanem inkább bizonysága annak hogy az Ő alkotása, műve vagyok. Gyermeke vagyok, az övé vagyok.
Ezeket a jó cselekedeteket Isten elkészítette előre számunkra. Ha részesedtünk feltámadásában, akkor részeltet Krisztus cselekedeteiben is, hogy azokban járjunk, amelyek krisztusiak. Bár Pál is azt mondja, hogy tagjaimban pedig uralkodik egy másik törvény, és nem azt cselekszem, amit akarok, hanem amit nem akarok. A mi új emberünk azt keresi, ami Isten szerint való jó. Amíg a Szentlélek nincs bennünk, addig nem vagyunk felkészülve a jó cselekvésére. Ha jót is cselekszünk, azt csak hiúságvágyból, becsvágyból tesszük csak és nem azért, hogy Istent dicsőítsük általa. Ezek a jó cselekedetek Krisztus fényei bennünk. Krisztus fénylik, világol bennünk mindezeken keresztül. Krisztus cselekszik általam, nem én. A jó az, ami kedves az Istennek és az Ő tetszésére való. „Isten munkálja bennetek mind az akarást, mind a cselekvést az Ő tetszésének megfelelően” (Fil. 2, 13).
Aki az övé, annak életében Isten munkálja az Ő akarata szerint való jót. Isten műveként Lélek szerint arra teremtettünk, hogy jót cselekedjünk. Ezért mondja Jézus Krisztus, hogy úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket és dicsőítsék érte a ti mennyei Atyátokat. Ámen
Az utolsó vacsora jelenetéhez visz ma el bennünket Isten igéje. Megrendülünk olykor ennek a szónak a hallatán: utolsó. Mert itt legtöbbször arra gondolunk, hogy valami véget ér, valami lezárul, befejezéséhez érkezik. Az elmúlás pedig legtöbbször fájdalmasan érint bennünket. Mennyi fájdalom gyűlt most össze a tanítványok lelkében és mennyi bennük a bizonytalanság, mennyi lelkükben a félelem? Mit hoz számukra a holnap? Hogyan lesz tovább? Óriási a tanácstalanság bennük, de ebben a helyzetben sem tehetnek egyebet, most is Jézusra kell(ene) figyelniük.
Nincs ez másként a mi helyzetünkben sem. Gyárthatunk sok szép elméletet, olyat, ami akár még logikusnak is tűnhet, kidolgozhatunk egy sor cselekvési tervet, okosabbnál okosabb döntéseket hozhatunk, de nekünk nem ez a feladatunk, hanem az, hogy ma is hallgassunk csak Jézus Krisztusra. Ő maga tanított arra, hogy az ég és a föld is mind elmúlnak, de az ő beszéde mindörökké megmarad.
Egyre kiélezettebb a helyzet Jézus körül. Az írástudók egyre vehemensebben keresik az alkalmat, hogy megöljék Jézust. A tanítványok pedig szeretnének hűséggel helyt állni Uruk mellett. Most minden kiderül, most kell erősnek maradni, most kell odatenni magukat. Nagy pillanatokat élnek most át. Minden bizonnyal megfogalmazódott mindnyájukban a gondolat, hogy ők mit is tehetnének Jézusért és mivel tehetnének jót?
Kétségtelenül csupa jó szándék és szent együttérzés vezérli az apostolokat. Mindegyik a maga módján, a maga tehetsége és belátása szerint igyekszik a legtöbbet nyújtani. De a hangsúly mégsem ezen van, hanem azon,hogy Jézus mit vár tőlük ebben a helyzetben?
Vajon mi mindig azt tesszük, amit Jézus elvár tőlünk? Csak azt cselekedd, amit ő megparancsol. Olykor túlzó vágyaink irányítanak bennünket, máskor pedig félénk a kicsinyhitű visszafogottság uralja életünket. Túlfűtött vágyak törnek fel Péter lelkéből is, mikor halálra is elszántnak mutatja magát. Máskor pedig a félelme okán hunyászkodik meg egy jelentéktelen szolgalány előtt. A helyes megoldás pedig nem e két állapot (indulat) között keresendő, hanem a Krisztus által ránk bízottak engedelmes szívvel való végrehajtásában. Csak azt tedd, amit ő kér tőled, de azt vedd nagyon komolyan és cselekedd meg igaz hűséggel. Vagyis légy hű mindhalálig hozzá és magadhoz is az leszel.
Elérkezett a kovásztalan kenyerek ünnepe. Egy régi ünnep, amelyen évezredeken keresztül arra emlékezett a zsidó nép, hogy Isten az egyiptomi szolgaságból szabadulást készített. Az elnyomott nép a fogságban Istenhez kiáltott szabadulásért. Meghallotta Isten a kiáltásukat. Az ünnepi szertartás részeként feláldozták a húsvéti bárányt, amelynek vére jelentette megmenekedésük egyetlen útját. Mi tudjuk, hogy ez a húsvéti bárány kezdettől fogva Jézus Krisztusra mutatott. Arra a Jézusra, akiről Keresztelő János azt mondja, hogy „íme az Istennek báránya”. Vagyis, akiben Isten nagy szabadítása, akiben a bűnös ember megváltása megtörtént.
Jézus tudta ezt, hogy neki nemsokára meg kell halnia, átadják bűnös kezekbe, megölik, keresztre feszítik. Most utoljára pedig együtt akar lenni a tanítványaival. Ez nem csak egyszerűen az utolsó vacsora, hanem egy új valóságnak a kezdete is. Ez az új szövetség időszámításának a kezdete. A régi maradéktalanul végéhez ért. Lejárt az idő, betelt az idő. Itt már az Isten országának az erői áradnak szét a tanítványok között. Ez pedig már a kegyelem korszakának új időszámítása. Ezért immáron elmondható, hogy a régiek elmúltak és íme minden újjá lett. Isten új alapokra helyezte kapcsolatát az emberrel, új szövetségének ígérete valóság lett.
Mindennek előkészítésében Jézus a tanítványait szolgáttal, feladattal bízza meg, vagyis számít rájuk. Éppen így számol velünk is, számít az engedelmességünkre. Az apostolok engedelmessége, hűsége elengedhetetlen az Isten országa megvalósulásában. A sáfároktól mindenben hűséget vár az Úr. Ha nincs hűség, akkor nincs áldás. Mennyire könnyen mennek a dolgok, ha Jézusra hallgatok. Mennyi csodát élhetek át, mennyi örömöt nyerek a legnehezebb szolgálatban is, ha tudok az Úrra figyelni. Ezt megértették a tanítványok is, hogy mindenek előtt Jézussal kell megtalálni az összhangot, hogy küldetésük célhoz érjen. Rá kell hangolódni Jézusra. A mi életünk elhangolódott, áthangolt bennünket a kísértő, a világ sötét fejedelme elhangolta a lelkünket, emiatt van, hogy nem értjük Istent. Most Isten újrahangolja a világot, az emberek szívét. Vajon mi mindig összhangban vagyunk Jézussal? Minden részletre figyelünk?
Ha képesek vagyunk Jézusra figyelni, akkor árad Isten sok szép áldása az életünkbe. Elmondja Jézus a tanítványainak, hogy hova menjenek, azt is, hogy kivel fognak találkozni és attól mit kell kérdezzenek. Az utolsó mondatig mindent készen kapnak. Mindent előre megkapnak. Istennél minden készen van, a végkifejlet is, csak türelemmel ki kell tudni várni mindent és hűségesnek kell maradni mindenben. Sorra az elmondottak szerint következnek az események. Itt nincs helye semmiféle rögtönzésnek. Mert aki hűséggel szolgál, annak a szolgálatában nincsenek váratlan fordulatok. Minden úgy történik, ahogyan az meg van írva előre. Isten beiktat az események menetébe valakit, egy ismeretlen személyt, aki egy korsó vizet visz. Egy ismeretlen valakit, akit tudtán kívül is, de használ az Isten. Hányan lesznek tudtukon kívül is Isten eszközei, akiken keresztül Isten igazít útba, vezet, irányt mutat, célunkhoz elsegít.
Olyan különös, hogy egy ismeretlen valakinek az otthona megnyílik Jézus előtt. Talán a szíve kinyílott kinyílott már előtte és így tudta hajlékát átadni Jézusnak. Mert előbb mindig a szívnek kell kinyílni, hogy otthonok ajtaja is megnyíljon. Vajon Jézus otthonra talált már valaha a te hajlékodban? Mert hiába a szép otthonod, hiába a kicsinosított hajlékod, ha Jézusnak nincs nálad helye. Adj szállást neki életedben, abba a kis rozoga életedben, ahol már annyiszor megtörte szívedet a bánat, ahol már annyi fájdalom átjárta lelkedet, ahol annyi a bánat, és oly sok a könnyed.
A tanítványok elmennek, hogy asztalt terítsenek. Terítettél már asztalt? Akkor tudod, hogy ez mit jelent? Ünnepi csodaszép asztalok, ami körül ott ül a család és azok, akik neked a legtöbbet jelentik. Ott érezzük meg igazán, hogy mi egyek vagyunk és összetartozunk. A megterített asztalod egy kedves üzenet azoknak, akiket szeretsz. Azt üzened vele, hogy akiknek ott helyet adsz, azoknak az életedben, a szívedben is van helyük. A te lelkedben nekik is jut egy hely. Lélekben teríts asztalt minden ellened vétkezőnek, teríts asztalt imádságból azoknak, akikre senki nem gondol, teríts asztalt mindenkinek, aki éhezi é szomjúhozza az irgalmasságot és a szeretetet. A Jézus asztala valóban ilyen, a bűnösök részesülnek annak áldásaiban. Mert ilyen Jézusunk van, aki nem küld el senkit üres kézzel és a bűnösöket ülteti maga mellé. Minden asztal akkor lesz szép, ha az átengedjük Jézusnak, ha készek vagyunk azt neki elkészíteni. A mi asztalunkon keserű a kenyér, amíg csak magunknak terítünk asztalt, könnyes és verejtékes asztalaink lesznek, ahol nincs ott Jézus az asztalunk körül, ott bánat a mi kenyerünk és az italunk csak könny.
„Vágyva vágytam”, mondja Jézus. Mennyi mindenre vágyakozik most a mi lelkünk. Valaki éppen így vágyakozik most egy kis megértésre, egy kis szeretetre, egy kis ünnepre, vagy csak egy kis békességre. Sokan vágyakozunk a templomunk után. Eleped lelkünk az Úr udvarai után. Jézus a tanítványok jelenlétére vágyakozik. Mi a hétköznapok egyhangú szürkesége után az ünnepi pillanatokra vágyakozunk. Milyen csodálatos mondat ez a Jézus részéről. Legfőbbképpen utánad érez ilyen vágyat. Átadod e neki a helyet az asztalodnál. A kísértőnek is, a bűnnek is rád van vágyódása. Kinek adod át a helyet, kivel osztod meg életedet?
Mert ennél az asztalnál Jézus mellett ott van Júdás is. Ő is az asztalnál ül, a bűn is ott van az asztalok körül. Aki elárulja az Emberfiát, akinek idegen lelke van, aki idegen e mellett az asztal mellett. Két kéz van az asztalon. egyik Jézusé, a másik pedig Júdásé. Az egyikhez 30 ezüstpénz szennye tapad, a másikat nemsokára átalszegezik. Az egyik kéz kezéből táplál az örök életre, a másik kéz szennyes és piszkos, amely elveszi még az életet is.
Jézusról azt olvassuk, hogy vette a kenyeret és hálát adva megtörte. A kenyér az élet és az életért hálát kell adni. Jézus nem veszi el asztalunkról a kenyeret, hanem szétosztja azt, amin mi soha nem tudunk megosztozni. Egy kézmozdulattal jelzi azt is, hogy ő megtöretett testén keresztül az életet kínálja fel a világnak. Ő ama mennyből alászállott kenyér. A testem tiérettetek adatik. Milyen csodálatos ez a szeretet, amely lemond önmagáról, feláldozza önmagát, hogy szétosztasson mindannyijuk között.
Vette a poharat is. Ez az újszövetség az én vérem által. Isten új kegyelmi szövetségének pecsétje. Azt ígérte, hogy új szövetséget köt az emberrel. (Jeremiás 31, 31.) Véren szereztetett, azáltal, hogy a húsvéti bárány megáldoztatott. Mert a régi elavulttá lett, a régi elmúlt. (Zsid 8,8.) De benne nem csak új, hanem jobb lesz minden. (Zsid 7, 17 és 22.v.) Ámen.
Nagypéntek hajnalán úgy tűnik, hogy átvette az ember az irányítást. Így van ezzel régtől fogva az ember. Szeretne mindent a kezében tartani, mindent irányítani, mindent ellenőrzése alá vonni. De hova vezet mindez? Mi történik akkor, ha irányítani akar az ember? Ez a mi igazi tragédiánk. Itt most úgy tűnik, hogy elérték, amit már oly rég óta szerettek volna. Végre Jézust a kezük között tudhatják. De fogalmuk sincs arról, hogy ezt az Atya akarta, hogy így legyen és arról sincs fogalmuk, hogy ők semmit nem tehetnének Isten akarata nélkül, de a magabiztos ember most „helyzetben” érzi magát. Jézus, mint nem tiltakozik, nem próbál ellen sem állni. Mert mielőtt megkötözték volna, annak előtte ő már az Atya kezében tette le életét. Az ő döntése előbb volt mindennél. Csak ezt követően tehet csak bármit is az ember. Ő maga mondta: „nálam nélkül semmit sem cselekedhettek.”
Hányszor kell belássuk, hogy nem tehetünk csak úgy akármit. Eldöntöttünk valamit, fejünkbe veszünk valamit és úgy gondoljuk, hogy nem állíthat meg bennünket senki. Aztán erőnek erejével küzdünk érte és mégsem érjük el. Nem érünk célt, hiába volt az akarás, mert nem azé aki akarja, nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.
Isten most megengedte, hogy elfogják Jézust. Isten megengedte, hogy Jób életét tönkre tegye a Sátán, Isten most megengedett egy világkatasztrófát, Isten megengedte, hogy Jézust elvigyék a katonák, megengedte, hogy elvegyék a tanítványaitól. Csupa érthetetlen nagy titok, aminek utána kérdez az ember, hogy miért engedte meg Isten ezeket? Miért enged Isten sírni, miért enged könnyeket, miért engedi, hogy fájjon a szív, miért engedi meg a bánatot, a fájdalmat? Hagyja, de erőd felett nem enged semmit, nem hagy erőd felett megkísértetni. Péternek azt mondta, hogy bár a sátán kikérte a tanítványokat, hogy megrostálja őket, de ő (Jézus) imádkozott érte is. Milyen nagy kegyelem ez, hogy ő ott áll mellettünk, a hátunk mögött.
De micsoda fájdalmas jelenet. Jézus egyedül, már nincsenek ott a tanítványok, már elfutottak, elmaradtak mellőle. Eddig tudtak mellette maradni. Nem tudtak mellette virrasztani sem, hiába is kérte őket Jézus.
A főpap házába viszik Jézust. Folyik a kihallgatás, ahol vád vád után, csak úgy mint megannyi ostorsuhintás csattan a teremben. Mind alaptalanok, mind kreált vádpontok, ahol már minden a felszínre jön. Mindenből vádat csinál az ember. És mennyi mindennel vádolja ma is az ember az Istent, miközben magát csak mentegeti. Istent okoljuk egy világméretű katasztrófáért, egy betegségért. Mikor száll már végre magába az ember, hogy a tékozló fiú fájdalmával és bűnbánatával végre elsírja Isten előtt magát, vétkeztem az ég ellen és vétkeztem te ellened. Értsük meg végre, hogy a magunk elrontott életéért nem okolhatjuk az Istent.
Kint a főpap udvarán ott áll Péter egymaga. Egyedül ő a tanítványok közül. Milyen egyedül van. Ő távolról követte Jézust. Csak távolról. Közelebb menni nem mer, nem akarja magát felfedni. Nem akarja magát elárulni, nem akarja hogy felismerjék, hogy ki is ő. Kellő távolságból szemlélni a dolgokat, ez a legbiztonságosabb. Ki tudja, hogy mi lesz még ebből az egészből. Pedig most lenne itt az idő, hogy végre valaki kiálljon Jézus mellett, hogy valaki megszólaljon, hogy valaki vallást tegyen róla. Jézus azt mondta, hogy aki megtagad az emberek előtt azt én is megtagadom az én mennyei Atyám színe előtt. Milyen nehéz most szín vallani. Milyen nehéz most kimondani, hogy Ő a Krisztus az élő Isten Fia!
A tanítványok között könnyű volt Jézusról vallást tenni. De itt, amikor Krisztus ellenségei között kellene megállni. Hányszor veszítjük el a csatát és esünk el egy egy ilyen helyzetben, mert nem tudunk és nem merünk színt vallani Jézus mellett. Pedig itt lenne az alkalom, hogy elmondja, hogy én is az övé vagyok, itt elmondhatta volna, hogy igen ő az élő Istennek a Fia, igen ő a Messiás, akit vártok. Itt volt az alkalom, hogy hirdesse az igét, de egyszerre megbénította a félelem. Itt elmondhatta volna, hogy mennyi csodát tett a szemük láttára, elmondhatta volna, hogy igen én hiszek Őbenne. De nem tette. Aki pedig tehetné a jót, de nem teszi bűne az annak- mondja az Írás.
Egy szolgálólány ismerte fel Pétert. Felismerte benne a tanítványt. Benned meglátszik, benned is azt látja világ, hogy a Krisztus tanítványa vagy? Mit lát benned a világ? Látja benned Jézus alázatát, látja benned az ő szeretetét? Nagyon nagy a baj, ha Jézus felismerhetetlen marad benned. Még valami átragyog a terített asztal fényéből Péter lelkén, még egy kis fény pislákol az arcán át. Úgy fényeskedjék a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket és dicsőítsék érte a ti mennyei Atyátokat. Az örömhír átfénylik a lelkünkön?
Nem ismerem őt- mondja Péter. Pedig nemrég még a halált is kész lett volna érte vállalni és most teljesen eltaszítja magától az Urat. Hát ennyi az ő hűsége? Még nincs önvád, még nincs gyötrelmes, kínzó bűntudat, még nem ismeri fel, hogy mit mulasztott el, milyen bűnt cselekedett. Még nem tört össze lelkében, még nem kezdett el fájni a lelke. Még nem jutott bűnbánatra.
Mindháromszor tagad. Milyen a mi hűségünk? Mindig sziklaszilárdan megbízhatók vagyunk? Mindig biztos a hitünk? Mindig eléggé elszántnak érezzük magunkat? Vajon minket nem szorongat a félelem? Kész vagy mindig számot adni a hitedről, amikor számon kérik azt rajtad? Te nem tagadtad meg Jézust sohasem?
Vess csak egy néhány pillantást magadra. Te nem próbáltál elvegyülni, hallgatni, néma maradni a Jézust csúfolók társaságában, és nem mertél beszélni a hitedről, mert attól féltél, hogy majd elítélnek mindezért. Mert a hamis tüzek melege értékesebb volt számodra, mint Jézus. A világ idegen tüzeinél melengetted lelkedet és közben kihűlt a szíved, elaludt a szereteted lángja. A világ gyújtotta tűz fénye csak arcodat világította meg, lelkedben pedig egyre sötétebb lett minden, amikor rájöttél, hogy elhagytad az első szeretetedet. Nincs e benned fájó bűntudat, mert nem mutattad meg Jézust valakinek. Mert megelégedtél azzal, távolról követheted. Pedig valaha milyen közel voltál hozzá, de milyen messzire jutottál. Te tudod, hogy mi okozta azt, hogy elmaradj tőle. Elmaradt egy egy imádság, elmaradtál a hálával, a rohanó élet pedig egyre többet és többet rakott rád és te kint maradtál és ebben a hideg világban csak egy kis melegségre vágyakozik a lelked. Péter szívében is kihűlni látszik a hit.
És akkor megszólalt a kakas. Bűntudatra ébredt. Elnehezült a Péter szíve. A kakas a reggel elérkezését hirdette. Az igazi lelki reggelek, az igazi lelki ébredések így kezdődnek, fájó könnyekkel, a szív összetörettetésével. Amikor fájni kezd a szív mert meglátom hogy bűneim milyen mélyre taszítottak és Istentől elszakítottak. Amikor felismerem, hogy a bűnök mennyire tönkre tettek és mennyi lelki kárt és sebet okoztak nekem.
És akkor Jézus keresi Péter tekintetét. Ő most így keresi az ő Péterét (engem). Most így nyúl utána. Annak idején karját nyújtotta, hogy a tenger el ne nyelje. Most tekintetéve öleli magához és azt mondja el szemével: Megbocsátottam neked. A szemével üzen felé. Nem vádol ez a tekintet. Nem azt mondja, hogy látod Péter nem hittél nekem, látod milyen magabiztos voltál, de nem is azt mondja, hogy látod ezt megérdemelted. Hanem azt mondja, hogy ne sírj, én szeretni foglak ezután is. Milyen csodálatos pillanat, mintha direkt csak őt keresné Jézus. Tekintetemmel tanácsollak téged, mondja az ige.
De Péter visszaemlékezett arra, amit neki mondott Jézus. De jó, ez az ige nem hullott ki a szívéből. „Mielőtt a kakas megszólal, háromszor tagadsz meg engem." Ha egy pillanatra is elfelejtette, de visszaemlékezik rá. Péter sírásra fakad. Könnyei most mindent elmondanak. Van aki a szájával, van aki a könnyeivel beszél. Itt most a könnyei elmondták a lelke mély fájdalmát. Jézus ezt ígérte tanítványainak, hogy sírni és szomorkodni fognak, a világ pedig örül. Ez a szomorúság tetszik az Istennek, mert lélek szerinti. Ami azt jelenti, hogy az Isten szerinti szomorúság megtéréshez vezet, Istenhez vezet el bennünket.
Összetört a szikla, Péter lelkében összetört, elkerülte a mártírhalált, de önbecsülése teljesen odalett. Pedig milyen nagyot és sokat gondolt magáról Péter. Ilyen az ember, sokat gondolt magáról. Az ördög kísértése ez bennünk, nagynak látjuk magunkat, ez pedig a mi bukásunkhoz vezet előbb utóbb. Aki felmagasztalja magát, azt megalázza az Úr. Most ezt teszi velünk. Aláz, hogy onnan a mélyből belássunk mindent.
Péter elbukott, de nem végérvényesen, mert egy felemelő, egy megbocsátó tekintet, egy bíztató pillantása Jézusnak begyógyítja fájó sebét lelkének. Nagy kegyelem az, ha szembe kerülünk önmagunkkal, amikor kitisztulnak a gondolataink és ráismerünk bűnösségünkre. Felismerem- e, hogy lázadtam és hűtlenné lettem? Az ilyen szív számára Jézus tekintete az életet, a megbocsátást és a megtartatást jelenti. Jézus tekintete biztat, visszavisz arra az útra, ahonnan elindultunk. Könnyek között, bűnbánó szívvel mindig van Jézusnál visszaút.
A Jézus Péterre tekintése áldás. Amikor arcát felénk fordítja az Úr, ez az ÁLDÁS. Fordítsa ma is reánk arcát és könyörüljön meg rajtunk. Én imádkoztam érted, hogy el ne fogyatkozzék hited, mondta egykor Jézus Péternek, előre felkészítve lelkét az eljövendő eseményekre, kísértésre, próbatételre. Mert van sok szép ígéretünk Istentől, hogy senki ki nem ragadhat bennünket az ő kezéből, vagy amit elkezdett az Úr bennünk azt elfogja végezni azt a Krisztus jézus napjára, vagy az, hogy sem halál sem élet… nem választhat el Isten szeretetétől.
„Szelíd szemed Úr Jézus tekintsen rám, ha roskadok, adjon békét bocsánatot, szelíd szemed Úr Jézus! Ámen!
Az asszonyok vasárnap kora reggel a sírhoz mentek. Amit nagypénteken már el nem végezhettek, hogy megkenjék Jézus testét, azt szerették volna most elvégezni a hét első napjának hajnalán. Ők még adósnak érezték magukat Jézussal szemben. Nem nyugszik meg a szívük, amíg ezt a szolgálatukat el nem végzik.
Nyomasztó ez az érzés számunkra is, nehéz együtt élni a mulasztásainkkal. Kínzó önvád, bűntudat milyen erővel nehezedik ránk is. Lenyom a tehetetlenség kínzó érzése.
Egy teljes szombati nap következett és az idő alatt nem tehettek ezek az asszonyok semmit. Fájdalmas, gyötrelmes tétlenség. Menni kellene, de most még nem lehet. Kivárni, most ez a legnehezebb. A türelmetlenség szétfeszíti lelküket. Minden múló perccel egyre nehezebb és elviselhetetlenebb a teher és egyre égetőbb a fájdalom, de most várni kell még, féken tartani a bennük lüktető szent erőt, uralkodni kell most indulataikon. A szeretet vinné őket, a törvény megfékez. (Érezzük most mi magunk is ezt a kettősséget. Szeretnénk végre magunkhoz ölelni egymást, szeretnénk az úr szent asztaláról enni, de visszatart az élet törvénye. Ehhez pedig sok- sok türelemre van szükségünk és meg kell értenünk, hogy a szeretet az élet szolgálatában áll. Jézus szeretetével is az életet szolgálta. És ilyen igazi jézusi szeretet.)
Sok kedves és drága emlék volt a szívükben. Útközben minden bizonnyal fájó szívvel emlékeztek Jézus csodáira, tanításaira. Mennyi sok szép pillanat emléke adott most nekik erőt ehhez az úthoz. Mennyire hálásak akarnak ők most lenni. Igen adósnak érzik magukat Jézussal szemben. Ők tőle új életet kaptak. S a szeretetüket nem csak életében, hanem halálában is meg akarják mutatni. Lelkük így tud csak megnyugodni, csak így ha ők most elmennek a Jézus sírjához.
Azonban itt is megmutatja Jézus, hogy a halálnak nem állhat szolgálatába az ember. Az élet szolgálatába hívta el Krisztus az övéit. Ő maga mondta, hogy temessék el a halottak a halottaikat. Akinek élő hite, élő Jézusa van, az az életnek kell, hogy szolgáljon.
A történetben egészen nyilvánvalóvá lesz, hogy mi az élet szolgálata. Jézus megváltoztatja menetrendjüket. Ők még a régi úton járnak, még a bánat és a gyász útján járnak, még csak arra van módjuk, hogy visszatekintsenek. Most még csak a múlt létezik számukra. Szomorú az ilyen emberi élet, ahol nincs jövőkép, nincs holnap, nincs remény, csak egy eltemetett múlt. A múltat nem lehet újra élni, pedig milyen sokan vannak, akik csak a múltban a múltban tudnak élni. Jézus az, aki volt, aki van és aki eljövendő. Van, akinek a templom, az istentisztelet, az imádság csak egy kedves emlék a gyermekkorból. Jézus sírja nem mauzóleum. Jézus teste azért nem marad ott a sírban, mert ő nem egy régi kor emléktárának kelléke, hagyatéka. Az ő egész lényében minden korszak felett és minden idő felett álló hatalom. Az ő országa nem ebből a világból való.
Az asszonyok vitték az elkészített illatszereket, hogy megkenjék Jézus testét. Amikor pedig megérkeztek, a sírt üresen találták. Már nem volt ott Jézus teste. Először is a követ elhengerítve találták. Jézus ellenfelei szerették volna végleg lezárni ezt az ügyet, elfelejtetni mindent mindenkivel. Azt gondolták, hogy sikerült is a tervük. Jézus már hatástalanítva, a tanítványok félelembe kényszerítve, ők pedig hősként ünnepeltethetik magukat, akik a nép megmentőiként nyerhetik el az emberek figyelmét és megbecsülését. A főpapi szlogen szerint, inkább egy valaki vesszen el, minthogy elvesszen az egész nép. És közben a főpap mindezzel tudtán kívül próféciát mondott.
De a sír szája elől a kő elhengeríttetett. Isten hengerítette el. Az életet nem lehet elzárni, az életnek nem lehet útját állni. De ez kő nem azért hengeríttetett el, hogy Jézus a sírból kijöhessen, hanem, hogy meglássa az ember, hogy a halál uralma végleg megtört. Mert Jézus a zárt ajtó ellenére bemegy a tanítványokhoz. Földi dolgok őt soha semmiben nem akadályozták. A tengeren járva a tanítványokhoz megy, a természet erőinek parancsot ad és azok engedelmeskednek neki, démoni hatalmasságoknak parancsol.
A kő azért vétetett el, hogy az asszonyok, meg Péter és János is be tudjanak menni a sírba, hogy meglássák azt, hogy a halál és az elmúlás felett is ő az egyetlen Úr. Azt kell meglátniuk, hogy a juhok nagy pásztora kihoz minket is a halálból és a halál bilincseit rólunk is így oldozza le. Azt kell meglátniuk, hogy a halál legyőzettetett és ott a sírban is azt hirdeti minden, hogy teljes a diadal a halál fölött. A sír üres. Látniuk kellett, hogy ott nincs az Úr. Ellenben ott akar lenni a szívedben, jelen akar lenni múló földi létedben, ott akar lenni asztalodnál, ott akar lenni ahol élsz.
Jézus feltámadása teljes, mert a teste is feltámadt. Jézus feltámadása nemcsak szellemi, hanem az ige teljességgel bizonyságát adja annak, hogy Jézus feltámadt testben, megjelent testben a tanítványoknak. Ezért valljuk, hogy teljes a diadal a halál felett. Mindezzel igazolást nyer, hogy egész lényünk, testünk és lelkünk is Isten megváltó művének részese. Ez az, hogy ő tökéletesen lelki és testi valónkban egyaránt megszabadította a halál hatalmából. Halál, hol a te fullánkod?
Teljes az asszonyok tanácstalansága. Nem tudják értelmezni, nem tudják mire vélni a dolgot. Nem emlékeztek arra, amit Jézus minderről elmondott nekik. Az angyal emlékezteti őket arra, amit Jézus már korábban többször is elmondott tanítványainak. Isten nem magyarázatot ad az eseményekhez, hanem emlékezteti a bizonytalankodókat, az elcsüggedőket. Nem magyarázatra van itt sem szükség, hanem arra, hogy elhiggyék, amit Jézus már korábban kijelentett nekik.
Az üdvösség szempontjából nem az a legfontosabb kérdés, hogy hogyan történtek ezek a dolgok, hanem az, hogy miért történtek. Isten angyalok által nyújt segítséget ezeknek rémült asszonyoknak és itt elhangzik az első húsvéti igehirdetés. Nincs itt, hanem feltámadt. Igen, mert ő ott van mindenütt, de nincs a halál kezében, a halál bilincsei között. Ott a sírban nincs többé Jézus, ott nincs többé egyetlen élet sem. A halál többé nem választ el Istentől, hatalma nincs többé felettünk.
Ez az első húsvéti prédikáció. Templom lesz a temetőből, angyal az első húsvéti prédikátor, aki Jézus szavaira emlékezteti hallgatóságát. Minden igehirdetés egy emlékeztetés akar lenni. Az angyal nem újat tanít, hanem a Jézusét hozza elő. A Lélek szerinti igehirdetés mindig az Úr Jézuséból merít. Aki igét hirdet, az nem a saját gondolatait, bölcsességét hirdeti. Pál azt mondta a korintusiaknak, hogy nem bölcsességnek hitető beszédével voltunk közöttetek. Hanem inkább azt mondja, hogy én az úrtól vettem, amit nektek előtökbe is adtam. Az igét az Úrtól kapjuk. Nem a magunkét adjuk, hanem, amit mi magunk is vettünk tőle.
Feltámadt. Minden aszerint történt, amit ő előre megmondott. Nem emlékeztek rá, amit ő mondott. Talán akkor még fel sem tudták azt fogni. Mert akkor még máshol járt az eszük, még akkor a szívük nem volt arra alkalmas, hogy mindezt csak fel is fogja. Péter sem értette még ekkor Isten dolgait. Még akkor sok volt bennük a világból, a hétköznapi valóságból, akkor még nem volt kész a szívük. Rest volt a szívük mint az emmausiaknak. Akkor még nehéz volt a szívük a világ dolgaitól. Ma is milyen sokan csak amolyan üres fecsegésnek tekintik az evangéliumot, mert hitetlen gyarló szívük van. Amikor pedig összetöri szívünket Isten, akkor kezdem közel érezni magam hozzá. Közel van az Úr a megtört szívűekhez. Isten ma sok fájó szívhez akar közel jönni.
Az asszonyok a tanítványokhoz futnak a feltámadás hírével. De azt olvassuk, hogy üres beszédnek tartották azt és nem hittek nekik. Pedig egész keresztyénségünknek itt van a leglényegibb pontja. Jézus azt mondja magáról, én vagyok a feltámadás és az élet. Ő nem egy földi szép élet ígéretét hozta, hanem azért jött, hogy legyőzze a halált és megelevenítse halandó testünket. Az ő feltámadása a mi feltámadásunknak a záloga. Vele együtt már feltámadtunk, ha lélek szerint járunk. De a legnagyobb még hátra van, mégpedig, hogy halandó testünket az ő dicsőséges testéhez hasonlóvá tegye.
Péter elfutott a sírhoz. Péternek nem volt elég az asszonyok bizonyságtétele. Mint ahogyan Mózes tette. Látta az égő csipkebokrot és azt mondta, odamegyek és megnézem, hogy hogy is van ez, ég és még sem ég el. Péter elindul a hit útján. Mit látott? Tulajdonképpen semmit, csak a lepedőket. A sír üres, a halál semmit nem uralhat többé. Hatalma elvétetett. Csodálkozik, mert valami olyan történt, ami tudását meghaladta. Nem hitt azonnal. Nem mindenkinek adatik csak úgy azonnal a hit. A hit nehéz útját végig kell járni olykor. Meg kell küzdeni ez a harcot, fel kell venni a küzdelmet félelmeinkkel, kételyeinkkel, lázadó természetünkkel. Előbb csak elfut a sírig, de még nincs találkozása Jézussal. Majd lassan lassan kinyílik a szív az Úr előtt és meghódolt lélekkel befogadja öt. A sír üressé lesz, a szív pedig teljessé lesz vele, azzal, aki az Élet. Ez az én húsvéti örömöm: Krisztus él bennem, mindörökké. Ámen.
Egy csodaszép zsoltárt olvashattunk. Minden zsoltár szép, mindről el lehet ezt mondani, mindegyikre nézve helytálló megállapítás. Őszinte szavak hangoznak el, őszinte szándék, indulat és érzés fakad fel az itt imádkozó emberből. Őszinte önvallomásban tárja ki lelkét az imádkozó, felfedi lelke mély titkait. Nagy áldás ez, ha valaki már így tud beszélni önmagáról. Nem akar elkendőzni semmit, nincs takargatni valója, ami azt is jelenti, hogy már bizalommal tekint az Istenre. (Lehet hosszú és gyötrelmes az az út, amit lélekben megtett a zsoltáros.) Sok belső lelki harc van mindezek mögött. Sok küzdelem a belső emberrel. Tudjuk, hogy sok háborúságon keresztül vezet út Isten országába. Csatáink már pedig mindig lesznek önmagunkkal, ha Istennek tetsző módon akarunk élni. Van olyan, aki Istennel minduntalan szembeszáll és így harcol a maga vélt igazáért. A zsoltáros megértett mindent, elfogadta Isten akaratát és meglátta Isten szabadítását. Nagy áldást kapott az Úrtól, meglátta Isten kegyelmét. Mondhatjuk azt is, hogy megerősödött a hite azáltal, amin keresztül ment, vagyis, amin átvitte, átsegítette az Isten. Mint a hit győztese került ki az életét rettentő veszedelemből és hitének egy újabb megtapasztalása formálta át lelkét és egész életét - Istennek tetsző módon. Isten sok mindennel formálni akar bennünket is, alakítja jellemünket, gondolatainkat, egyéniségünket. Azzal, hogy bajok árasztják el a világot, azzal, hogy járvány pusztít és szedi áldozatait most már a világ minden részén, formál az Isten. Felkelti bennünk azt a kevés jót, ami még megmaradt, amit meghagyott bennünk ez a ragadozó-, hiénalelkű világ. Tanulj meg Istenre nézni, tanulj meg hinni benne, tanulj meg elfogadni mindent tiszta szívvel, amit Tőle kapsz, és tanulj meg hálát adni szabadításáért.
A bizonyságtevő zsoltáros leírja, hogy mit élt át. Volt idő, amikor még nem tudott róla beszélni vagy egyáltalán nem is akart, talán elzárkózott, visszavonult, mint aki belefáradt. Van ilyen és volt már ilyen sokunk életében. Ez a kilátástalanság borúlátóvá teszi a szívet. S a reménység éppen az, amikor a látottakon túl kinyílik egy másik világ és a látóhatáron túl az Isten ígéreteinek bíztatása új fénnyel tölti meg lelkünket. Nem engednek elcsüggedni, nem engednek összeroskadni, feladni a küzdelmet. Higgy Isten ígéretében. Van néhány ígéret, amelyet te magad is ismersz. Ezt abszolutumnak tekintette a zsoltáros is. „Velem van az Úr…” Többször is elmondta, elismételte. Ő Istennek ebbe az ígéretébe kapaszkodott bele. Volt fogódzó az életében. Bizonyára neked is van egy kedves igéd, legyen most neked is fogódzód, mert most könnyebben eleshetünk.
Most már tud az átéltekről, a megtapasztalásairól beszélni a zsoltáríró. Gazdagabb lett lelkében egy újabb csodával. Ez bíztatóan, bátorítóan hathat másokra is. Arról beszél, hogy Isten oltalmazta és tartotta meg életét. A védtelen, gyenge embernek Istenre van szüksége. Szép dolog az emberség, de nem elég, szép dolog az emberi tehetség is, de több kell. Arról beszél, hogy Isten irgalmasságával semmi fel nem ér. Jó az emberi segítség is, de „jobb bízni Istenben”.
Kutatók, orvosok, betegápolók küzdenek most megannyi életért. Maszkjuk mögül fáradt szemeikből bíztatást várnak betegek ezrei. De felettük és mögöttük is ott áll az Isten. Isten nélkül ők sem és mi sem tehetünk semmit. A megoldást Isten fogja megadni, ők is Isten eszközei. Isten az, aki gyógyít, Isten az, aki megszabadít, ezért benne kell bíznunk. Egy teljesen Istennel telt szív, mint ennek a zsoltárosnak a szíve végig-hosszig csak Isten érte végzett munkájáról tud beszélni. „Az Úr jobbja, hatalmasan munkálkodik…” Csak Isten tehet értünk valamit, csak Isten tehet értünk mindent.
A zsoltáros lelkében minden Istenről szól. Vagyis minden mondata Istenről szól, Istenről énekel, hiszen Isten ott van a szívében és amivel telve van a szív, azt szólja a száj. „Erőm és énekem az Úr…”. Életerőnk is Istentől van, miközben gyenge, megfáradt emberek vagyunk. Pál is ezt mondta, „mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem”. Pedig volt tövis is a testében, hiszen Krisztus bélyegét hordozta testében - mintegy maradandó sérülést szerzett az Ő nevéért. Mindezek ellenére vitte a hite és szorongatta az Isten szeretete. Vagyis: Isten volt élete erőforrása.
Öröme is ebből fakadt. Felszabadultan ujjong egész lényével Isten előtt, mert Isten cselekedett. Jobbját felemelte az Isten. Az Isten jobbja mindig a jót jelenti számunkra. A jobbja az életet, a megbocsátást, a kegyelmet jelenti. Jobbjára állítja majd a juhokat, az üdvözültek seregét, jobbjára ülteti a győztes Krisztust, miszerint így szól „ülj az én hatalmamnak jobbjára”. Jobbján van az élet és az Ő kegyelmessége. Felemelte jobbját, vagyis győzelmét és szabadítását emelte felénk.
„Keményen megfeddett” - mondja a zsoltáros. Lecke, nagy lecke ez az Istentől, amiben mi is vagyunk. Vajon mit tanulunk meg belőle, ki mit visz magával? Ki mit értett meg? Megfedd, rendre tanít, nevel. Laza erkölcsi szemléletünk, könnyedén vett keresztyénségünk, a bűnt is megtűrni képes morális képlékenységünk nagy leckéjét tanítja most velünk az Isten. Most olyan nyelven tanít, olyan módon, hogy mindenki megértheti. Teszi ezt azért, mert ő szeret. Akit pedig szeret az Úr, azt megfeddi és megfenyíti. Pillanatnyilag nem esik jól, sőt nagyon fáj a lelkünknek, de túl messzire mentünk, nemde? Éppen ideje, hogy megtanuljuk a leckét, hogy NEM ÉN, HANEM AZ ÚR számít! Ahogyan a zsoltáros is megértette (13., 14., 16. versek).
A zsoltáríró a templomba megy, mert hála van a szívében. Szeretnénk mi is ott ülni megszokott helyünkön, felmenni az Úr házába ezen a virágvasárnapon is, úgy mint eddig. Sőt most talán jobban is vágyunk a templomba… Könnyek között csendül fel most szívünkben az ilyenkor énekelt énekünk: „A nagy király jön hozsánna, hozsánna, zeng e kiáltás előtte utána…” A mi zarándoklatunk különösen nehéz most, talán még soha nem volt ilyen fájdalmasan és gyötrelmesen nehéz a virágvasárnapunk. Nem szokványos ez a zarándokút, amely előttünk áll.
Isten elé vágyakozik az ember. A jeruzsálemi templom méretes ajtajai ünnepélyes ceremónia közepette megnyílnak s a templom szentséges csendjében megfürdik a hívő szív. Most a belső szobánkban ülve és imádkozva, Isten szentséges jelenlétében kinyílik előttünk is egy ajtó. Isten kapunyitása már megtörtént. Ajtót nyitott a világra az ember felé. Jézus mondja, én vagyok a juhok ajtaja, aki pedig bemegy azon bejár és kijár és füves legelőre talál. Isten nyitotta ki ezt az ajtót. Hiába döngeti emberi tudás, emberi hírnév vagy bármiféle emberi kiválóság. Az igazság kapuját csak Isten nyithatja ki, aki meg is tette Jézus Krisztusban. Isten nagy igazsága feltárulkozott előttünk. Ott kinyílik a menny ajtaja, ahol képesek vagyunk levetni saruinkat lábainkról és teljes nagy alázatban Isten elé tudunk lépni, ahol képesek vagyunk mindent félre tenni a magunkéból és csak egy valami marad meg: a bűnöst elfogadó, befogadó kegyelem az Úrtól. Jézus mondja, én vagyok az igazság. Csak általa van szabad utunk az Atyához.
„Az igazak mehetnek be rajta”. Nincs az Isten előtt egyetlen egy igaz ember sem. Mindnyájan vétkeztünk, és híjával vagyunk Isten dicsőségének. Nekünk semmi igazságunk nincs, de azt olvassuk Ézsaiás próféta könyvében, hogy "igaz szolgám sokakat tesz igazzá.” Ezt pedig Jézusról tanítja a próféta. Úgy teszi ezt, hogy az Ö igazságát nekünk tulajdonítja, vagyis megigazít. Az Ö érdemét nekünk adja. Menyegzői ruhát ad ránk, hogy igazsága tisztaságával megállhassunk előtte. Ilyenek voltak azok a bűnösök, akikről ezt mondta Jézus a farizeusokkal szemben, hogy „a paráznák és vámszedők megelőznek benneteket Isten országában”. Mert ők felismerték, hogy elveszettek és belátták bűneiket. Isten csak ilyeneknek adja kegyelmét.
„Hálát adok neked”. De kevésszer hangzik el hála az emberek ajkáról. Méltatlankodik minduntalan az ember, sosem jó, sosem elég, soha nincs semmi sem a kedvére. Az a szív, amelyben megelégedettség van, abban nyugalom is lesz, és tudja azt is, hogy semmi nem érdem, hanem minden Isten ajándéka. A hálával telt szív biztonságban érzi magát. Az ilyen ember tudja, hogy minden kegyelem és azt is tudja, hogy a jó sáfárság lényege ezzel kezdődik, hogy megköszönöm az Úrnak mindazt, amit adott. A hála nélküli szív csak követelőzik, elvárásai vannak Isten irányába is és olykor feltételeket fogalmaz meg, úgy, amint azt igénye diktálja. Mindig hiányérzet terhe alatt él. A hívő szívben az a bizonyosság él, hogy „tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mire van szükségetek”. Ez megnyugtat és hálára indít.
A hálátlan szív megveti Isten ajándékait. De megveti Istent is. A világ megvetette, elvetette Jézust, hálátlanul elfordult tőle a világ. „Megvetett volt” - írja Ézsaiás. Nagypénteken Jézus ellen fordult a világ. A farizeusi kegyességbe, vallásosságba Jézusnak nem volt helye. A mai kor emberének se hétköznapi életébe, se az ünnepeibe nem fér, nem illik bele Jézus, aki a szegletkő. Nélküle széthullik minden, roskatag az élet, ingatag a földi létünk. Az egész életünk szilárdsága Jézusban van. A Jézus iránti virágvasárnapi lelkesedés csak felszínes ünnepélyesség. Néhány nap múlva félelemből félredobják Őt, aki a Sionon letett kipróbált szegletköve az Istennek, aki a halálban, a szenvedése tűzében lett szegletkővé, s aki egész éltünk minden terhét magára vette.
„Csodálatos, mert az Úrtól lett”. Az Úr akarta, hogy így legyen. Isten terve ment végben benne és általa. Az Úr akarata volt a kereszt, a halál, de a felmagasztaltatás is. Jézus a tanítványok figyelmét is erre irányítja, ezt akarja megértetni velük, amikor szükségszerűen bekövetkező haláláról beszél. Az Úr akarata volt, hogy megvettessen, az Úr akarata volt, hogy keresztre menjen. Irántunk való csodálatos szeretete lett nyilvánvalóvá. Csodálatos, mert felfoghatatlan és megmagyarázhatatlan. Meghaladja tudásunkat, hiszen a csoda mögött kizárólag a kegyelem és a hit engedi megláttatni a szerető Istent. Tudást, emberi bölcsességet nélkülözni tudó tiszta hit az ember szemében fénylőn ragyoghat. Mert, amit szem nem látott, AZT jelentette ki az őt szeretőknek. Ezt a csodát csak a hit szemével látja az ember.
„Ezt a napot Isten adta, rendelte”. Minden nap kegyelem, minden nap Isten ajándéka az életünkben. Mint Istentől rendelt idő értékes. Isten tervében ott volt az a nap is: a régi virágvasárnap. Az Úrhoz méltó engedelmességgel, királyhoz méltó módon kell fogadnunk. Legyen az egész életünk méltó Hozzá, legyen Övé az életünk. „Vigadozzunk és örvendjünk” - hangzik az igében. De miféle vigadozás lehet ott, ahol most szedi áldozatait sorra halál. Be tudunk állni az örvendezők seregébe?
Kiáltással a szívünkben, könyörgéssel az ajkunkon – tudjuk, ott a helyünk azok között, akik így kiáltanak: „Ó Uram segíts meg!”. A segítség után vágyakozók, a mélységből kiáltók közé jött az Úr. Olyanok közé jött, akik elhagyottak és elveszettek. Azért jött, hogy megkeresse és megtartsa, azt, ami elveszett. Nála nélkül, segítsége nélkül reménytelenek maradunk. Az Ő segítsége kell most nekünk is. A mi virágvasárnapi imádságunk – és legyen minden nép imádsága:
„Ó Uram segíts meg!”
Kérjük így - ilyen könyörgő szívvel az Ég és Föld nagy Királyát.
„Áldott, aki az Úr nevében jön!” Jézus csakis és kizárólag az Atya nevében jött, az Atya nevében tanított, gyógyított és tett csodát, mert teljes szívvel csak neki engedelmeskedett. Aki pedig Isten nevében jött, az az Atya szeretetét, igazságát, kegyelmét hozta a világba. Jézus áldott, mert Isten jóságával, az Atya szeretetével teljes. Ezért tudta ezt mondani, hogy én és az Atya egyek vagyunk. Áldott, mert az igazság és az irgalmasság útján járt. Mert amit csak tett, azt mind az Atya nevében tette, engedve az Atya Isten rendelésének. A békesség Istene nevében jött, ezért szamárcsikóra ült és nem harci szekérre és éppen ezért nem kardot, fegyvert osztott szét tanítványainak, hanem azt mondta békességemet adom nektek. A szeretet Istene nevében jött, ezért tudta a legnagyobb bűnöst is elfogadni, ezért tudott melléjük állni, az irgalmas Isten nevében jött, ezért tudott sebeket gyógyítani és bekötözni, ezért tudott bűnöket megbocsátani, ő a világ világosságaként jött és ezért tudott fényt gyújtani földi létünk legsötétebb éjszakájában.
Ma pedig hozzád is jön, hogy otthonunk falai közé szorított életünkben is megérezzük Isten országának lelkünket felszabadító erejét, jön, hogy nyomorúságunkban is társ legyen mellettünk, közel jön, hogy félelmeinket szétoszlassa és mindazzal, ami csak az övé, - erő, irgalom, szeretet – betöltse teljesen a lelkünket. Ámen.
Imádság
Dicsőséges Urunk! Otthonunk csendjében megállunk előtted ezen a virágvasárnapon. Megannyi fájó érzés kavarog most a lelkünkben. Nem tudjuk hogy mivel kell még szembenézzünk, nem tudjuk, hogy mi lesz holnap és mikor lesz mindennek vége. Csak azt tudjuk Urunk, hogy Te benned bízhatunk és csak Te vagy mi egyetlen segítségünk. A mélységből kiáltunk hozzád, szánj meg bennünket, szeretteinket, nemzetünket, ezt az egész világot és ments meg és SEGÍTS MEG a mi Urunkért, Jézus Krisztusért. Ámen.
